Pécsi Imádság Háza
12 órás dicsőítésen
- Isten jelenlétében minden új értelmet nyer -
A 12 órás dicsőítő folyam vége felé érkeztem az Imádság Házába, két gyermekemmel. Mivel így, többedmagammal voltam, nem számítottam rá, hogy sok időt tudok jelen lenni, de még nagyon arra sem, hogy mélyebben be tudok majd állni a dicsőítésbe, viszont erősen élt bennem a vágy, hogy akármennyit is, de OTT LEGYEK. Nemsokkal ez előtt ért egy fájdalmas tapasztalat, ami miatt egyfajta mellőzöttség, elutasítottság érzés vett rajtam erőt. Ezzel a szívemben, ezzel a lelkemben ültem be az Imaszobába. Miközben a testvérek dicsőítettek, én nem énekeltem, nem is álltam fel, csak ültem és néztem a lelkemben ezt a fájdalmat, és nem tettem mást, mint hogy megadtam magam annak, ami ÉPPEN VAN. Őszintén voltam Isten előtt. Engedtem, hogy legyen, ami van. Nem panaszkodtam, nem is vádaskodtam. Akkor odalépett hozzám az egyik testvér, és megkérdezte, hogy megáldhat-e. Rögtön tudtam, Isten válasza jön mindjárt számomra. És így is volt: a testvérem részletesen, hajszálpontosan elmondott mindent, ami éppen bennem zajlott (miközben természetesen fogalma sem lehetett semmiről, ami történt velem), és utána közvetítette felém Isten szavait. Persze hullottak a könnyeim a bátorító, vigasztaló szavakat hallva. Gyorsan jött a válasz és Isten útmutatása a bánatomra. Saját fülemmel hallhattam, hogy az Úr mit gondol mindarról, ami velem és bennem történik. A testvér akkor távozott, de bennem ott hagyta a Szentlélek pecsétjét, azt a bizonyosságot, hogy Isten tud rólam, Ő ismeri a lelkem minden történését, érzését, állapotát, jelenlétébe jöhetek mindig, bárhogy is vagyok, Őelé elhozhatom magam még akkor is, ha a szívemben harc vagy fájdalom van. Lényeg csak, hogy jelen legyek Őelőtte. Ezek után aktívan is könnyedén be tudtam állni a dicsőítésbe, majd megerősödve és hálás szívvel jöttem el az Imádság Házából. Az érzelmeimen még dolgoznom kellett, de ez már másodlagos volt, hiszen a hitem megerősítést nyert. „Jelenlétedben minden új értelmet nyer. Minden helyreáll a te dicsőségedben. Nem számít már, hogy a múltban mi történt, csak Rád nézek és áldalak a Te gyönyörűségedért!” Dicsőség és hála Neked, Uram a testvéremért és a Te drága szeretetedért, amit általa kimutattál számomra!
Hemangiómából (érdaganat) való teljes gyógyulás
- Szent József és a közbenjárás ereje -
(Igehely: Lázár feltámasztása) Kedves Testvérek! Ma úgy állok előttetek, mint Lázár, aki beteg lett, remélt, hitt Mesterében, hogy eljön és meggyógyítja, ám Ő még 2 napig nem jött el. Lázár meghalt, bepólyálták, eltemették, és negyednaposan szaga lett. Mind jól ismerjük e történetet. Ez a Lázár én vagyok. Ki tudja Lázár hány napig/mióta volt beteg... hány napig hitt és remélt, hogy Mestere a segítségére siet. Hitte, hogy eljön, mert tudta, hogy Jézus szerette őt. Az én történetem, betegségem október 20-ra nyúlik vissza. Zeneiskolánk abban a hónapban volt 70 éves, éppen ezért rendeztünk egy nagyszabású koncertet a Kodály Központban. A záró számban szolfézs csoportok szerepeltek. Minden szolfézs tanár vihetett egy csoportot. A szám (Mi vagyunk a Grund) hatalmas sikert aratott. A dal betanítása alatt azonban nagyon megerőltettem a hangom, alig tudtam beszélni. A koncert első felében 80 gyermekkel együtt fent ültünk a karzaton. Mi szolfézs tanárok vigyáztunk rájuk. Ez nem volt könnyű, miután a koncert első fele nagyon hosszú volt, a gyerekek elfáradtak, így egyre több lett a beszélgetés... ily módon fegyelmeznem is kellett, persze mindezt nagyon halkan, amit ilyen állapotban nem szabadott volna. A koncert második felében levittük a gyerekeket a zsibongóba, ahol egy szolfézs tanár kollégámmal vigyáztunk a 80 gyermekre. Gondolhatjátok mennyire kellett használnom a hangom. Következő naptól alig volt hangom... és ez napról napra romlott. November második hetéig tanítottam ebben az állapotban és annak reményében, hogy jobb lesz. Ám pont az ellenkezője történt, ezért el kellett mennem 9 nap táppénzre. A táppénz alatt szüleimnél voltam. A betegség napról napra rosszabb lett... a végén már papíron értekeztünk egymással. Ez idő alatt is hittem Krisztus irgalmas szeretetében, hittem, reménykedtem, hogy nem hagy ebben az állapotban, csak úgy, mint Lázárt. Ám a várt gyógyulás nem következett be. Barátnőmtől, Lillától még a betegség előtt kaptam egy könyvet Szt. Józsefről, melynek címe: Szt. József ideje elérkezett. Ez egy 33 napos lelkigyakorlat. Nagyon szeretem a szenteket, sokszor kérem a közbenjárásukat. Hatalmas csodák történtek közbenjárásuk által. A lelkigyakorlatot gyógyulásomért ajánlottam fel A táppénz után visszamentem tanítani. Úgy tanítottam a téli szünetig, hogy a táblára írtam. Minden osztályban volt egy csend felelős és egy magyar hang. A táblára írtam beszéd helyett. Volt, hogy kolléganőm tartotta meg az órám első felét. Én a teremben hátul ültem addig, és pihentem egy picit. Utána én folytattam az órát. Véget ért a lelkigyakorlat, ám javulás, gyógyulás sehol... Ugyanakkor éreztem Szt. József segítségét. A napi imádságban, a Szt. József litániában közel éreztem magam az Úrhoz. Nem haragudtam az Úrra, bár erőm teljesen elfogyott, már nem tudtam saját erőből hinni, reménykedni. A lelkem hitt, remélt és nem én. Emellett hitt a gyógyulásban a családom, barátaim. Bár akkor azt éreztem, hogy csak 1-2 van, mert annyira magányos voltam. Teljesen bezárkóztam. Meghaltam, mint Lázár és Jézus engedte, hogy „szagom legyen”. Ez furcsán hangzik, tudom. De létezik az a "pokol", amikor létezni is fáj... Eléggé ellentmondásos, hogy eközben volt bennem remény... Nagyon magányos voltam, többen megkérdezték, hogy vagyok, ám azt nem várták meg, míg leírom a választ... Ezután senkit sem kerestem, hogy hogy van, mert azt éltem meg, hogy senki sem kíváncsi rám. Ez a lelki halál, ez a depresszió. Eközben volt egy továbbképzés: Megküzdési stratégiák címmel. Nagyon sokat segített. A tanárral sokat leveleztem, sok tanácsot adott, hogy kell létezni, pl. leülsz, lassan levegőt veszel, arra figyelsz, hogy talaj van a lábad alatt, csend van. Kiüresíted a gondolataid. (Ez nem összekeverendő a meditációval!) Megtanított játszani a "némaság" kifejezéssel, ami nap, mint nap bennem volt. Csereberélni kellett a betűket, vicces szavak jöttek ki. Míg egy nap a "némaság" kifejezés megszűnt számomra létezni. Egyik nap megnéztem a Bosszúállók 4. részét. Tánosz, a fő gonosz kiirtotta az élőlények felét egy csettintéssel. Az életben maradt Amerika Kapitány a maga alatt lévő másik főszereplőnek arról beszélt, hogy észre kell venni a jót. Ebben a pillanatban megérintett Isten. Tudom, ez elég meredeknek hangzik…. Ezután elmentem Szentségimádásra, ahol azt mondta Jézus: meggyógyítalak. Hosszú idő után öröm töltötte el a szívem. Így tehát megígértem Neki, hogy minden nap keresek 5 jó dolgot a napban, és elmondom Neki. Néha rettenetesen nehéz volt, persze hangom továbbra sem volt, de éreztem, hogy Jézus közeledik. Elindult! Rájöttem, hogy meg kellett halnom, hogy feltámaszthasson, hogy valami újat vigyen végbe, hogy ne az legyek, aki eddig voltam. Innentől azokért tartottam és tartok ki, akiket Jézus majd hozzám küld. Akiknek majd tanúságot kell tennem. Sokszor elestem, volt idő, hogy a közösségből is kimaradtam... Továbbra is könyörögtem, hogy gyógyítson meg... jártam közbenjárásokra, ahol kaptam egy Nővért, barátnőt, aki szüntelen rám írt, érdeklődött, aki teákat adott, aki éreztette, hogy szeret és segít. Orvosi segítséget a saját orvosaimtól nem kaptam... míg egy nap, egyik diákom orvos anyukája adott egy gyógyszert, ami elmulasztotta a 4 hónapig tartó gége és hangszalag gyulladásomat. Képzelhetitek mennyire fájt, amikor úgy kellett vezetnem a 3. csütörtöki dicsőítést, hogy barátnőm volt a magyar hangom és én csak vezetek, vagy, hogy ülsz a misén és nem énekelhetsz! Újra és újra elestem a hit útján. Ez alatt kétszer is megkaptam az Úrtól a Szentségimádáson: "Miért vagy hitetlen?" - hihetetlenül fájt e kérdés. A helyzet újra romlani kezdett. Elmentem foniátriára, ahol közölték, hogy a megerőltetés és a szteroidos gyógyszer hemangiómát okozott. A hangszalagok sem zártak... képzelhetitek mennyire fájt. Az orvos közölte, ha nem múlik el műteni kell... elküldött egy szakemberhez, akihez 1 hónapig nem jutottam be. Most újra tanulok beszélni. Ekkor Jézus megérkezett a síromhoz, tudtam, hogy ott van és ki fog hívni. Fel fog támasztani, ám ennek ideje még nem érkezett el. Továbbra is jártam közbenjárásra és újra elvégeztem a Szt. József lelkigyakorlatot több más emberrel. A lelkigyakorlat végén volt egy felajánló ima a Szentmisében. Hivatalosan is felajánlottuk magunkat Szt. Józsefnek. Megígértem Neki, ha segít, tanúságot teszek a csodás gyógyulásról. Újra egy hónap várakozás, de már lelkileg jobban voltam. Múlt csütörtökön elmentem közbenjárásra, emellett szüleimmel is imádkoztunk. Másnap elmentem az orvoshoz és a hemangióma eltűnt, a hangszalagok pedig összezártak. És ekkor kinyílt a sír és Krisztus feltámasztott és most itt vagyok, hogy elmondjam nektek, nincs az a sötétség, amiből Jézus ne tudna kihozni. Neki nincs lehetetlen. Lehet, hogy félévet kell várni, hogy megérkezzen sírodhoz, de eljön! és feltámaszt. Arra bíztatlak, hogy a közbenjárásban bátran vidd oda azt a terültet az életedből, ahol szenvedsz, ahol feltámadásra vársz. "Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, Én ott vagyok"-mondja az Úr. Nem kell egyedül hordoznod a keresztet! Hiszem, hogy a családom, a barátaim nélkül lassabban jött volna el a feltámadás. Ők kellettek a kő elhengerítéséhez. Ma már tudom, hogy nem csak 1-2 barátom van, tudom, hogy van egy közösségem, akik mögöttem állnak. És bár még egész nyáron gyakorolnom kell, hiszem és tudom, hogy eljön a nap, amikor énekkel fogom dicsérni az Urat! Higgyetek és ne féljetek!
Olyan volt ez a két-három éves időszak, mint egy kiképzés
„Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is. Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” János 13:34-35 Boldog gyermekkor, szerető szülők és egy rendkívüli pap. Ez kísérte végig a gyermekkoromat. Szüleim szívében a hit csírája megvolt, de hitüket sajnos nem gyakorolták, ellenben odaadó, gyermekeikért komoly áldozatokat hozó emberek voltak mindig. Szerető édesanyám, amikor először mentem el Szentmisére, azt mondta: „Menj csak fiam, mert a jó Isten az, aki megvéd, és ott rosszat nem tanulsz!” Általános iskola 3. osztályába jártam, amikor először ministráltam, és ez meghatározta egész gyermekkoromat, sőt utólag visszanézve egész életemet. A templom, a szentély, az Úr Jézus és András atya szeretete ölelt körül. Életemnek egy áldott időszaka volt, mert nem múlott úgy el nap, hogy ne vettem volna részt Szentmisén. A gyermekkor viszont hamar elszállt és jöttek az élet küzdelmei, nehézségei, és én elszakadtam Istentől. Már csak vasárnap jártam templomba. Húsvétkor, karácsonykor elmentem gyónni, de amint kiléptem a gyóntató fülkéből, az életem ugyanúgy folytatódott tovább. Bűnben éltem, és úgy nyugtatgattam magamat, hogy: „én sem vagyok rosszabb, mint a többi ember, mindenki hazudik, lop, csal, kibeszéli a másikat, paráználkodik, hát ez így van rendjén!” Aztán jött egy pillanat, amikor ez már nem segített, és elkezdtem vágyni arra, hogy jobb legyek! Nem akartam már bűnben élni, és újra Jézus közelségét, és azt a bensőséges kapcsolatot akartam megélni, amit gyermekkoromban tapasztaltam. Sajnos nem tudtam, hogyan álljak neki, sokat vergődtem, és újra és újra elestem. Aztán jött 2011. 12. 02. Pénteken az egyik barátom meghívott Pécsre, egy közösségi alkalomra. Én kérdezgettem, hogy mi ez, de ő csak annyit felelt: „Ne félj, jó lesz!” Kicsit félve, de igent mondtam és elindultam. Nagy izgalom volt bennem, és folyamatosan járt az agyam, hogy mit fogunk ott csinálni. „Én nem tudok semmit, remélem nem fognak megszólítani és nem kell beszélni!” Amikor megérkeztünk, már az ajtóban egy mosolygós, boldog ember fogadott, és egy igekártyát adott. Beléptem a Csontváry Múzeum Nagytermébe, és olyan nagy szeretettel fogadtak, hogy minden félelmem és aggodalmam elillant. Minden ember, aki a teremben volt mosolygott, és lelkesen készült valamire, amiről énnekem fogalmam sem volt. Aztán elkezdődött az este!!!! Most már tudom, hogy ott akkor először vettem részt egy olyan alkalmon, ahol dicsőítettük Istent. Hatalmas döbbenet és rácsodálkozás volt bennem. Mindez azért, mert olyan emberekkel találkoztam, akik őszintén szerették egymást és Istent. Mindezt megvallották és olyan formában tették, ami megragadta a szívemet és azt mondatta velem: „Köszönöm Istenem, hogy haza hoztál!” Az alkalom végén mindjárt vettem egy CD-t, és hazavittem a feleségemnek. Mikor hazaértem, ő kíváncsian érdeklődött, és én próbáltam elmesélni neki, hogy mi is történt. A Betánia Közösség és a Csontváry Múzeum az otthonommá vált! A közösségnél tapasztalt szeretet arra bátorított, hogy 2012 márciusában részt vegyek egy ÁSZÁF Kurzuson, ahova feleségem is elkísért, és ez végérvényesen megfordította az életünket. Isten nagy kegyelméből mindketten megtértünk! Az „elsőpéntek” kihagyhatatlanná vált az életünkben, és azért beszélek többes számban, mert a feleségem is jött velem minden alkalomra. Minden első pénteken Isten kegyelme áradt a szívembe és egyre jobban vágytam Istennel lenni és olyan életet élni, ami kedves Őelőtte. Visszatekintve olyan volt ez a két-három éves időszak, mint egy kiképzés. A dicsőítésekben, a virrasztások alkalmával Jézus Krisztus szeretetével táplált és bátorított. A tanításokon keresztül vezetést és megerősítést kaptam számos helyzetben, és kezdtem egyre komolyabban venni a hitemet és a küldetésemet. Belém égett az, amikor az egyik testvér tanított és a tanítás végén felemelve a Szentírást azt mondta: „Ezt olvassátok éjjel-nappal! Tanulmányozzátok a Szentírást és nem kell többé idejönnötök!” Ez akkor, ott, egy kicsit még sokkolt is! Miért mond ilyet? Nem akarja, hogy idejöjjünk? Aztán kicsit később megértettem, és a Szentírás azóta életem vezérfonala lett. Aztán ott voltak a közbenjáró imádságok. Erről sokat nem beszélhetek, de azt mindenképpen szeretném megosztani, hogy sok közbenjáró ima, prófécia már beteljesedett az életemben és hiszem, hogy a többi is megvalósul és beteljesedik. Az első közbenjáró imámat viszont megosztom veletek, ezt leírtam, és a Szentírásomban hordozom. Két testvér imádkozott értem. „Minden titkos vágyadat, még a legkisebbet is tudom! Légy türelmes, mert én is az vagyok! Olyan helyekre viszlek el, amelyek most még nagyon távolinak tűnnek, és azt gondolod, hogy te nem juthatsz ilyen távolságokba soha, de majd kapsz hozzá szárnyakat. Most még fióka vagy és egy fészekben vigyázok rád, ezért légy türelmes és nagylelkű, és majd szárnyakat kapsz a vágyaid megvalósításához.” A kapott imát sokszor előveszem és elolvasom, mindig megerősítést és bátorítást kapok a szolgálatomhoz. Újra és újra rádöbbenek, hogy az én szerelmes Krisztusom mennyire szeret és bízik bennem! Hálát adok értetek szeretett testvéreim, mert a Betánia Közösség egy fészek volt, és mindig az is marad az én számomra. Ez az a fészek, ahol sok szeretetet, tanítást, vezetést kaptam általatok. Szeressétek egymást egyre jobban, mert Isten dicsősége így nyilvánul meg egyre jobban általatok! Szeretlek titeket: Vilmos
Nagyon erős bátorítást és megerősítést kaptam
Az elsőpénteki dicsőítő alkalom előtt, mikor utoljára az Imádság Házában jártam dicsőíteni, elkezdtem érezni az Úr munkáját, miközben énekeltem. Az jött a szívembe, hogy Ő meg akar szabadítani a terheimtől, amiket hurcolok. Boldogan mentem haza! A következő két és fél hétben folyamatosan éreztem a hétköznapjaimban az Ő szabadító tevékenységét. Nem tudtam, mit kell tennem az imán kívül... s lassan rájöttem: csak rábízni magam, hagyni, Ő pontosan tudja hogyan, és miért pont most. Közben minden nap hálát adtam a bennem egyre jobban felszabaduló öröm és felszabadultság érzése miatt! S hálát adtam a testvérekért, akik tudtam, éreztem, imádkoznak értem. Közben a Jóisten olyan élethelyzetet teremtett, hogy végleg el tudtam szakítani azt a bűnös köteléket, ami eddig olyan emberhez láncolt, aki végül már csak kihasznált, de szabadulni tőle Isten nélkül képtelen voltam. Most, ahogy a Szentlélek egyre jobban működött bennem, felismertem, hogy nem ez a férfi az életem értelme. Felismertem a megkötözöttségemet, a testiség, paráznaság láncait, bilincseit. Ahogy az idők folyamán a testi dolgok által a lelkemet is lebilincselte, s elfelejtettem szárnyalni, elfelejtettem ÉLNI. Felismertem: Jézus az ÉLETre hív minket, engem, a Szentlélekben való örömre és békességre. Nem a testiségre. Egyébként pedig tavasz óta tudtam, miután Isten a testemet meggyógyította, most eljött az ideje, hogy a lelkemet is szeretné helyreállítani. Voltak néha nehéz pillanatok, mikor percekre azt éreztem, elvesztettem a támaszom. Ilyenkor imádkozni kezdtem, s könyörögtem, hogy Ő legyen a támaszom, az Úr. A szabadítás közben gyógyított is az Úr, így könnyebben átvészeltem a szakítást. Végül nagyon boldogan és megnyugodva jöttem a pénteki dicsőítő alkalomra. Azt gondoltam, kész vagyok, rendben vagyok. Arra nem gondoltam, hogy Jézus SOKKAL nagyobb ajándékot ad, mint eddig vártam, hittem. A szabadításhoz volt egy „bónusz”. ...amint megérkeztünk az Imádság Házába és beléptünk, épp akkor kapott az egyik szolgáló egy próféciát, amely teljes egészében erre a mostani élethelyzetemre illik, amelyben éppen hozzám szólt az Úr. Egy nagyon erős bátorítást és megerősítést kaptam arra nézve, hogy az Ő gondviselő szeretete nem hagy magamra, vigyáz rám és az új helyzetben megerősít és utat mutat. Nagyon nagy hálát éreztem! Tudtam, most végleg Jézus mellett döntöttem!! Ő ismer, nála jobban és tökéletesebben senki nem tud szeretni, elfogadni engem. Ha úgy akarja, majd lesz társam, s minden helyzetemre megoldást hoz. Arra hív engem és mindenkit, hogy csak Őrá nézzek, Vele foglalkozzak, Ő legyen a középpont. Arra is hív, hogy a bizalmamat növeljem felé. Hiszem, Ő megad ajándékul minden egyebet. Bátorság!! Erre hív. Merjünk változtatni életünkön, rossz szokásainkon. Amen. M.
Az Imádság Háza emlékkönyvéből
